Úttalan utakon

Fuvar híján kénytelen voltam igénybevenni a MÁV remekbeszabott szolgáltatásait, és vonattal indultam életem eddigi leghosszabb maratonversenyének színhelyére. Egerig meglepően kultúrált módon sikerül elérnem: a külön bringaszállításra specializálódott vagonban kényelmesen le is lehetett ülni. Szilvásváradra már nem volt ilyen európai  a dolog, de azért valahogy csak kibírtam. Szombat este 9-re érkeztem a versenyközpontba, ahol mindenfelé bringások voltak, mentek a koncertek...aki volt már Szilváson az tudja, hogy már alapból sincs rossz hangulata, de így megspécizve egy bringás fesztivállal...hááát. :)

Nagy nehezen sikerült megtalálnom a csapat által előre lefoglalt szállást, aztán szép lassan elkezdett szállingózni a népes HBSE különítmény...kicsit sok volt az új arc, nem mindenkit sikerült megjegyeznem... :D Néhányan hajnalig nyomták a dumapartit (pont az a szoba volt a buliszoba, ahova én is kerültem) így ugyan nem unatkoztam, viszont verseny előtti pihenésről nem nagyon lehetett szó. A bringázásról viszont sok új dolgot megtudtam, többek között azt is, hogy lefelé csak a buzik, és az átoperáltattak fékeznek... :D

Volt aki hajnali egykor még be volt tintázva, aztán az első kakasszóra, reggel 6-kor már kelt is föl, egy perc múlva már ott virított rajta a full HBSE mez, töltötte a magnézium ampullák tartalmát a kulacsába...és hosszútávon indult.

9-körül végül én is kicuccoltam a HBSE sátorhoz, és elkezdtem véglegesíteni a felszerelést. Keréknyomás beállítása (tudtam, hogy jó sziklás lesz a talaj, szóval túl puhára nem érdemes, mert könnyen felütheti), kulacsok, nyeregtáska, mobil, csoki, keksz, banán, pótgumi, és gumi-lefejtő műanyag cucc... Nem is maradt sok időm, elzúztam egy rövid installációs körrel egybekötött bemelegítésre...

Már a bemelegítésen is rosszul éreztem magam, szóval 9:45 körül unott pofábal beálltam a mintegy 1200 fős mezőny közepére, HBSE mezt ekkor már nem láttam. 10:00-kor volt  rajt, és mintegy 5 perc múlva már nekem is sikerült kivergődnöm a rajtterületről, és kezdődött a móka. Kb úgy éerztem, hogy itt mindenki sétabiciklizik, szóval szokás szerint elkezdtem előzgetni az enyhén emelkedő aszfalton. Aztán az út egyre merdekebb lett, én meg egyáltalán nem éreztem a ritmust...és amikor már jó magasan voltunk elkezdtem várni az első lejtőt. Na, az hiba volt!

Bekanyarodtunk az erdőbe, és olyan durva emelkedő jött, hogy mindenki tolta, akit láttam magam előtt. Persze én nem adtam könnyen magam, mert direkt gyúrtam a meredek, technikás emelkedőkre... Aztán pont jött egy olyan rész, ahol már nem fértem volna el a toligáló bringások között, amikor hátulról nagy "Pálya, pálya!!!" csatakiáltásokkal megérkezett egy arc, akit előreengedtem, hogy törje nekem az utat! :) Jó is volt, de az egyik kanyarban nem volt meg a lendületem, és a nagy egyensúlyozási manőverek közepette sikerült kioldanom az SPD-ből...na, onnantól én is toltam. :)

Aztán amikor már fönn voltunk a Bükk fennsíkon (és azt hittem, hogy innen már nem lehet magasabbra), akkor fölmentünk az egyik 900-as csúcsnak majdnem a tetejére. 15 km-t se mentünk, de már fáradt voltam!

Aztán jött a DH szakasz. Köves, nyálkás, csúszos, merdek lejtő. A kollégák előttem olyan tempót diktáltak rajta, hogy egy cigit nyugodtan elszívhattam volna közben, ha cigiznék, és még egy kávéval is leöblíthettem volna, ha kávéznék. Rémálom volt! Előzni persze komoly kockázatvállás nélkül nem lehetett. Aztán amikor kicsit kiszélesedett az út, akkor Jandi bácsi vérgőzös tekintettel, elborult aggyal nekiugrott a lejtőnek, hogy na most majd meglátjátok, hogy hogyan is kell ezt... Átmentem egy ingoványos részen, és úgy keresztbeállt alattam a bringa, hogy a combommal elcsavartam a nyerget az egyenes állásából!

Sebaj, továbbra is bátor voltam, és épp eltorzult arccal előztem egy sáros lejtőn egy csajt vagy 30-cal, amikor az első kerekem elcsúszott egy nyomvájú szélén...az azt követő néhány másodpercben annyi minden történt, hogy annak új bekezdést kell nyitni! :)

Furcsa dolog ez az esés, mert minden iszonyat gyorsan, és reflexből történik. Nincs idő gondolkodni, vagy irányítani a mozdulataidat. A tudatalatti vagy megoldja a helyzetet, vagy nem. Szívesen megnéztem volna kívülről, az biztos! Szóval éreztem, hogy a a gép eleje megindul a föld felé, és arra határozottan emlékszem, hogy jobb lábbal kioldottam, és talajt fogtam. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy futok a lejtőn lefelé, és arra gondolok, hogy milyen nehéz megállni. Meg arra is, hogy Úr Isten, jönnek mögöttem, mi lesz, ha telibe kapják a bringámat. Megfordultam, és láttam, hogy szerencsére mindenki megtudott állni, én pedig visszarohantam, és sűrű elnézést kérések közepette felpattantam a bringára (anélkül, hogy megnéztem volna, hogy milyen anyagi károk keletkeztek benne), és zúztam tovább lefelé, hogy befjezzem az előzést! (Egyébként sikerült is!) :D

A bringán szerencsére egy karcolás se esett (több kárt okozott rajta, amíg a vonatokról le meg föl bénáztam vele), és csak a kb 10 perc múlva vettem észre, hogy a szarv belefúródott a sárba, amikor a következő emelkedőn ráfogtam. Az emelekdőn aztán megint ment a szenvedés. Se ritmus, se erő, se semmi. Halál.

A DH részeket viszont nagyon élveztem, az első villából az egész verseny alatt kb 8 cm rugóutat sikerült kihoznom, pedig adtam neki rendesen, szóval kicsit puhábbra kell állítani. Brutális, hogy mit bír ez a bringa. A köves részeken úgy mentem keresztül, mint a kés a vajon. A tárcsafékeknek köszönhetően szinte végig egy ujjal fékezhettem, így biztosítva volt a stabil kormányfogás is. A féken így is elég volt egy kicsit határozottabb mozdulat, és úgy éreztem, mintha valaki ki akarná húzni alólam a bringát. :)

Gyakoroltam a bunny-hop-ot is. :) Az egyik lejtőzés során arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő kolléga hirtelen ugrik egyet. Gyorsan levágtam, hogy ott vmi durva útegyenletlenség lesz, és tényleg. Egy olyan 20-30 cm mélyen kersztbe volt árkolva az út. Megpróbáltam én is átbunny-zni, és olyan jól sikerült, hogy megtetszett a dolog. :) Tök vicces volt, mert az előttem levő ugrálásából tudtam előre, hogy hol jön a durvulás, én meg csináltam utána! Együtt ugráltunk lefelé a lejtőn. :)

Az olyan lejtők, ahol csak sár volt, viszont engem is elbizonytalanítottak. Nem tudom minek volt köszönhető (tény az amúgy is vékony, 1.95-ös külsőm nem éppne sárgumi), de nagyon nem érztem ezt a fajta talajt. Ha ilyenre értem, mindig szenvedtem rendesen, és ilyenkor rendre engem előztek meg.

Összességében a bringa, és a felszerelés csillagos 5-ösre vizsgázott, ez volt az első olyan versenyem, ahol a lejtőket általában ki tudtam élvezni. A váltók se jöttek zavarba a sártól, a SRAM váltókarok nyers kemenységével kombinált kíméletlen precizitását pedig már korábban megszerettem. :) Egyszer volt olyan, hogy frissítés után felültem a gépre, próbáltam dokkolni a pedálba, és nem hallottam kattanást. Mondom: mi a szösz??? Aztán érztem, hogy ugyan sikerült bedokkolnom, viszont a pedálkákon már annyi sár volt, hogy meg se bírtak nyikkanni... :)

A tanulság pedig az, hogy a verseny a legjobb edzés. Lehet itt bármennyit edzeni, ilyen körülmények között, ilyen intenzitással, ilyen távon, és ilyen brutális keménységgel a magamfajta amatőr a hétköznapokban nem használja a gépét! Rengeteg edzésmunka kell még, hogy erővel rendesen végigbírjak egy 70 km-es versenyt!

Tanulni jöttem, és sokat is tanultam. Jó volt!

Jandi

(Ja igen: az időmről annyit, hogy 70km-en 4:53-at mentem, és büszke voltam, hogy 6 percet rávertem a 117 km-es hosszútáv győztesére Buruczki Szilárdra! :))