Úttalan utakon

A Szilvásvárad Maraton középtávja után messze nem voltam elégedett az erőnlétemmel, és a mutatott formámmal, így Nagykovácsiban mindenképpen szerettem volna javítani. A felkészülésemet azonban nagyban hátrlátatta néhány tényező. Egyrészt combizom-húzódást szenvedtem a versenyen, így az azt követő héten a alig-alig bírtam bringázni, mivel a jobb lábam tekerés közben a legkisebb erőkifejtésre is fájdalommal reagált... :( Másrészt kicsit sok volt az éjszakázás, a rendszertelenség, ennek köszönhetően a verseny utáni vasárnap a sportformám elérte a lokális minimumát: egy 40 km-es bakonyi körtől totál bekészültem.

Szóval új taktikát dolgoztam ki: sok alvás, rendszeres kajálás, megfelelő mennyiségű pihenés.  A keddi terep edzőkörön, amit szokás szerint a Nagy-Kevélyen ejtettem meg, már kezdte éreztetni a hatását az új taktika, majd csütörtökön 4 perccel vertem az aszfaltos  HHH körömön a korábbi rekordomat, és úgy éreztem, hogy ebből végre lehet valami...

Aztán egyéb ügyek miatt a verseny előtti éjszakán megint későn feküdtem, és már hajnali 5-kor kellet kelnem, hogy 9-ig tudjak nevezni. Ráadásul egész éjszaka, sőt még reggel 6-kor is esett az eső, én pedig megint hullának éreztem magam. Némi töprengés után mégis úgy döntöttem, hogy összepakolok, és kigurigázok a rajtag, aztán majd meglátom, hogy nevezek-e.

Miközben igen visszafogott tempóban haladtam fölfelé a Hűvüsvölgyin, és figyeltem hogy húznak el mellettem a bringával megpakolt autók, egyszercsak megállt mellettem egy. A benne ülő birngás kolléga megkérdezte, hogy elvigyen-e, én pedig nem voltam semmi jónak az elrontója, így végülis én is autóval érkeztem Nagykovácsiba. Az arc elmondta, hogy régen sokat versenyzett, de most nem indul, mert már nem vonzza annyira a sár... :)

A parkolóban aztán hamar összefutottam néhány HBSE-s kollégával, majd beirányoztuk a csapatsátrat. Azsótól kaptam ingyen nevezést, mivel az eső miatt jónéhányan nem jöttek el, akiknel már volt előnevezésük. Gyors névátiratás után elkezdtem a pakolászást, majd elzúztam némi bemelegítésre. Jöhet az a fránya 60 km!

A rajt előtt 5 perccel Apám hívott a Mátrából, hogy éppen beirányozta a Kékest! :) Hú, mondom az tök jó, mert én meg éppen most készülök megfürüdni több tonna sárban. A szokásos "Fire" előtt még éppen sikerült beállnom a középtávos HBSE-s sorba, eBalázs, Schat, és LÁrpi mellé, a boly végére.

A rövid aszfaltos szakaszon sétatempóban kezdtünk, és eBalázs valamint Árpi mögött az utolsók között kanyarodtam rá az első köves emelkedőre. Árpi hamar megunta a sétálást, és a többiek bénázást ("Basszus ezek már itt tolják??!!"), és néhány gyors ritmusváltással elhagytuk eBalázst, majd Árpi engem is kezdett leszakítani.

A ritmusváltások nem estek jól, soha nem is volt az én műfajom, szóval úgy döntöttem, hogy inkább beállok egy saját tempóra, és nem erőlködök. A sár már itt sem volt kicsi, és óvatoskodtam is picit, de ekkor még bőven kezelhető volt a helyzet.

Nemsokára megnézhettem Árpi 5 eséséből az elsőt, és ezután ugyan még újra elhúzott mellettem, de a következő sáros, csúszós, tolós emelkedőn befogtam, és le is szakítottam. Igaz, itt már senki nem a másikkal volt elfoglalva. Kőkemény küzdelem folyt a pálya sár miatt tekerhetetlen részein. Volt olyan emelkedő is, amin feltolni is alig bírtam a bringát.

Volt egy kb 500 m hosszú nyílt egyenes, vízszintes rész, ahol agyagos földúton kellett (volna) menni. Azon a helyen konkrétan mondenki tolta, akit láttam. Kettő tekerés után a bringa kerekei beálltak az összeszedett sártól, a súlya pedig több kilóval megnőtt. Én is akkor kezdtem el  haladni, amikor beletörődtem, hogy itt bizony nem lehet tekerni, és leszálltam. Lehetett volna ugyan még az út melletti susnyásban próbálkozni, de nem akartam egy defektet kockáztatni. Itt néha eszembe jutott, hogy le kellene ülni az út szélére, és hagyni az egészet a francba, mert ennek semmi értelme: ez ugyanis nem biciklizés. Azért valahogy csak tartottam magamban a lelket, és a végére értem a trutyinak...

Az első (és talán utolsó) finom rész a jó öreg Meszes-hegy felé volt, amikor a Budai-hegységből lerongyoltunk a síkságra. Itt már nem volt előttem senki, és a felső szűk, sodrós, csúszós kanyarokkal teli részt követően (ahol egyszer majdnem kicsúszott alattam a bringa féktávon...) jó minőségű, száraz út következett, ahol sikerült 56-ot döngetnem lefelé. Állat volt. Imádom az új bringám telóját, és fékeit! :) A lejtő aljára utol is értem két arcot (nem értem mit tötymörögtek :)), viszont a rövid sík szakaszon gyorsan el is tempóztak... Eztuán következett a végetelen mászás, vissza föl a Meszes-hegy irányába (ezúttal a letérő le volt szalagozva:)), én pedig elkezdtem keményen szenvedni. Ezekben a percekben egy pompás női hátsó tartott életben :), ami valahogy (nagy nehezen) megelőzött fölfelé, de sajnos a lejtőzés nem volt az erőssége, így kénytelen voltam otthagyni.

Volt egy murvás szerpentin is, ahonnan nagyon látványos kilátás nyílott, viszont ekkor már eléggé elgyötört voltam. Alapvetően sokszor érezetem úgy, hogy ismerős a hely, ahol éppen járok, sőt tudom is, hogy hol vagyok, de mindig olyan pontra értünk ki, ahol még korábban nem voltam, így nehéz összeraknom a térképet a fejemben. Az biztos, hogy a pálya nagyon kemény volt, iszonyú mászások voltak benne. Pedig én még azt hittem, hogy a Bükk-fennsík háromszori megmászása után a Budai hegységet reggelire fogom megenni. Hát nem...

Szerencsére a mászásokat azért néha murvás DH szakaszok is követték, így leglább én is mosolyoghattam picit, amikor az egyik zúzatás után farolással is alig bírtam leforulni az útról egy ösvényre, egy kissrác pedig ott állt a kanyarban a szalag mögött rendületlenül, és nem hitte el, hogy esetleg el is ronthatom. Már ordítottak neki (vagy nekem:)), hogy "vigyázz!!!", amikor végülis kb 1m-re tőle sikerült elfordítanom a gépet. Nem volt izgulós a kölök, mert kb olyan 50 km/h-ról indíthattam a féktávot. :)

Sajnos az erdei szakaszokon az uralkodó talajtípus a sár volt, így ezeken
részeken többynire csak kamilláztam, tökmindegy volt, hogy lefelé, vagy fölelé kellett menni. Volt olyan lejtő a pályán, amin háromszor kellett lemenni, és egyszer se sikerült megoldani úgy, hogy végig nyeregben maradjak. Annyira sáros, meredek, és széttúrt volt, hogy az egyik lábammal folyamatosan támasztanom kellett a talajt, ha azt akartam, hogy biztonságban leérjek.

Az első kör végén éppen húztam a célkapu felé, amikor egyszercsak elrobogott mellettem két HBSE mez. Ködmön és Árpi voltak. Azt tudtam, hogy Árpi utol fog érni, de hogy Ködmön bá' hogyan került mögém, arról elképzelésem sincs. Aztán úgy döntöttek, hogy egyikük se megy ki a második körre, én viszont nem szerettem volna feladni semmiképp, így a frissítőponton kapott támogatás után újra nekiugrottam a sártengernek.

A pályán ekkor gyakorlatilag már nem voltak emberek. Rengetegen feladták. Találkoztam egy sráccal, aki azt kérdezte, hogy kell-e még tovább menni, mert nem látott eddig senkit. :) Eldumálgattunk, aztán jól otthagyott az emelkedőn. :) Én pedig életmben először verseny közben megálltam egy rövid technikai szünetre. Hát igen, a fejemben már régen vége volt a versenynek. Már csak arra törekedtem, hogy végigtekerjek...valahogy.

Szerencsére a sok napsütésnek, és melegnek köszönhetően a pálya sokat száradt, és jóval tekerhetőbb állapotban volt mint a délelőtt folyamán. A második (nekünk, középtávnak rövidített) kör szerencsére könnyebb is volt. Azt is élveztem, hogy néhány lejtős részen emlékeztem, hogy az előző körben hol követtem le apróbb (vagy nagyobb) hibákat, és ebből tanulva másodjára már sokkal jobban át tudtam menni ezeken a helyeken. A pocsolyákon ekkor persze már rutinból gázoltam keresztül, régóta nem volt szempont, hogy milyen mély, vagy mennyire leszek sáros. Csak azért kellett néha megállni, mert alulról a szemembe fröcskölt...

A cél előtti "csúszdán" a fiatal kollégát is beértem, aki még a kör elején szakított le magáról, és a lejtő aljára összeszedett kis előnyömmel gazdálkodva, valamint némi tempózással a záró sík szakaszon sikerült éppen megelőznöm. :)

Bemondták, hogy hányadik lettem, de nem figyeltem, mert nem érdekelt. Azzal voltam elfoglalva, hogy stabilizáljam az EKG-mat, valamint hogy minél gyorsabban eljussak a cél utáni frissítőig, ahol a Néni föltette a klasszikusat: Megérte ez? Ezúttal nem gondolkoztam el az amúgy is költői(nek szánt) kérdésen, és a válasz csupán egy (talán nem annyira őszinte) mosoly volt...

Ezután bringamosás, zuhany, kaja, csapatfotó, pakolás, irány haza.

Slusszpoénként hazafelé elkapott egy zivatar, amiben előszőr csak ronggyá áztam, aztán szétveretett jéggel, majd a Hűvösvölgyin visszafelé konkrétan hullámzó úton kellett bringáznom, és közben figyelgettem, ahogy a csatornákből ömlik kifelé a víz. Helyenként 10-15 centis vízben gázoltam az autók között (akik viccesen beterítettek oldalról is, de ekkor már semmi nem számított). Azt hiszem ezt hívják vizibiciklizésnek. Érdekes élmény volt.

Otthon ruhák karanténba, forró fürdő, pizza, F1, bealvás...és álmomban sárban csúszkáltam...

Jandi